Utazgatok. Többnyire külföldre. No nem azért, mert az még mindig inkább sikkesebb, mint honunkat feltérképezni, hanem mert így hozta a sors.

Ezen alkalmakkor többnyire repcsizem. A nagy magyar átlaghoz képest sokat.

... és ahhoz is elég sokat, hogy lassan undorral tekintesek azon utak elé, amikor Malév járaton, vagy olyan más járaton utazok haza, amelyeknél már a reptéren kiderül, hogy többségében magyarok fogják megszállni.

A Malév járatok "magyarosságát"  a légikísérők még akkor is megadják, ha egyébként az utasok többsége nem magyar. Egyetlen más nemzeti vagy fapados járaton sem találkoztam még olyan kámpicsorodott képű, fanyar, kényszeredett és mű-mosolyú utaskísérőkkel, mint ezeken a járatokon.

A visszautak várakozásai során időnként elmerengek, hogy vajon melyik várakozó, olvasgató, bámészkodó utas zsebében lapulhat ugyanarra a gépre beszállókártya és magyar útlevél, mint az enyémben. A kiszemelt 8-10 ember közül általában 6-8-nál bejön, magyarok.  70-80 %-os találati arány. Lehet erre azt mondani, hogy jellegzetesek vagyuk? 

Valószínűleg igen.

Szeretünk telefonálgatni a repülőtérről, no men azért mert van mondanivalónk, hanem az olyan menő, ha azt mondhatjuk, hogy "A repülőtéren" vagyunk. Ja és szeretünk magáról a repcsiről is telefonálni, amikor már ugye nem igazán lehetne bekapcsoltan egyetlen telefon sem.

Szeretünk úgy tenni, mintha menők lennénk: néminemű tax free bevásárlásnál szerzett szatyor pont nmegfelel a célnnak.

Szeretünk szaladni, durakodni, furakodni. Már ha engedik. 

Hogy ki engedi? Hát a másik magyar! Mert a nem magyar többnyire csak értetlenül néz, hogy ez meg most mi? Mármint a durakodás!

Legutóbbi hazautamnál a géphez történő sétálgatás során egyszercsak lassult a haladás, majd megálltunk. Épp' egy kanyarnál álltam, s lefelé lépcsőzés következett volna.

Azok, akik már a lépcsőfokon álltak és vártak a továbbjutásra valahogy úgy helyezkedtek egyoldalra húzódva, hogy egy ember kényelmesen elfért volna még mellettük a másik oldali lépcsőkorlátig.

Az élelmes magyar anyuka azonnal felhívta csemetéi figyelmét a továbbjutás eme istenadta lehetőségére. Nagyobbik lánya azonban már valószínűleg  többet repült, vagy épp' több időt is töltött angolhonban, halkan jelzett vissza anyjának: "Anya, ez itt nem szokás." Valóban nem az.

Még korai utazásaim során tapasztaltam meglepődve, hogy annyira nem szokás, hogy a (beszállítási) kapunál kialakuló sorrend még akkor is megmarad, ha a kapu és a gép között majd' száz métert kell még gyalogolni, és akkor is, ha olyanok - pl. idősek, gyerekek - is vannak elől, akiknek biza lassabban megy a gyaloglás.