Egyik általános iskolai tanárnőnk híres, mondhatni hirhedt volt arról, hogy mint orvlövész az áldozatát, úgy leste a tévéműsorokban "felcsendülő" nyelvi helytelenségeket - (ny)elvtelenségeket :-) - magyartalanságokat. Akkoriban nagyon nem értettem, mire jó ez, miért jó ez neki. 

Tette ő mindezt akkor, amikor a tévés személyiségekről, az akkori médiában megjelenők többségéről ismert volt, hogy akár több éves, évtizedes gyakorlattal a hátuk mögött is folymatosan járnak beszédtechnika tanárokhoz, hogy a kimondottak ne 'csak' nyelvhelyesek, hanem kimondva és a hangokat képezve is azt fejezzék ki, amit közvetíteni szeretnének. 

Minden bizonnyal akkoriban a papírra vetett gondolatok is komolyabb mustrán mentek át, míg eljuthattak addig, hogy valaki egy beszédtanár óráján feolvassa azt.

Ebben az időben még sokkal több csatornán, fórumon ügyeltek arra, hogy a magyar nyelvet nyelvhelyesen használjuk, s valóban azt fejezzük ki, amit szándékunkban áll kifejezni, ő mégis úgy gondolhatta, hogy a maga módján és eszközeivel ki kell állnia a magyar nyelvért.  

  Amikor sok-sok évvel ezelőtt egyre nagyobb teret kezdtek kapni életemben az idegennyelvek, rövid idő elteltével észrevettem, hogy a kifejezésmódom az anyanyelvemen is csiszolódott, kifinomabbultabbá vált.

Aztán egyre inkább megbotlottak az én dobhártyáim küszöbén is a helytelenül vagy kevésbé helyesen megfogalmazott gondolatok, mondanivalók.

(Manapság még nagyobb rendszerességgel forgatom a magyar és idegennyelvi nyelvtani kiadványokat, mint annó, oskolás éveimben, s csak bízok benne, hogy majdan életem alkonyán elmondhatom, jól tudok magyarul.).  

   Majd előfordult, hogy nyelvórán problémát okozott számomra egy-egy magyar kifejezés, tagmondat idegen nyelvre történő fordítása a gyakorlatok során, mert egyszerűen magyartalan volt a nyelvkönyv diktálta gyakorlat.

S a tanár még csak nem is értette, miért okoz gondot, pl. a tárgyat igen intenzíven igénylő tárgy nélküli kifejezés lefordítása. Megdöbbenésemre még akkor sem értette a problémát, amikor rajtam kívül mások is jelezték, hogy bizony a tárgy hiánya nekik is gondot okoz, csak épp' nem tudták mi a bajuk a fordítandó szöveggel.

Aztán a tanárnak is gondot okozott.

Majd nekiveselkedett újból - mert mégiscsak ő a tanár 'vagymi' - és előállt az idegennyelvi megfelelővel.

Rendben, - mondtuk - nem vitatjuk, hogy ez a megfelelője, csak abban segítsen még bennünket , hogy mit fejez ki.

Na, ekkor visszajutottunk a  kiindulóponthoz, s végérvényesen ott is ragadtunk.

Valóban nincs értelme a fordítandó szövegnek.

   Volt szerencsém, vagy inkább szerencsétlenségem részt venni olyan megbeszélésen, ahol a megvitatandó témák bevezető, felvezető sommázata alapján a tárgyaló partner szeme többször elkerekedett, s szinte valamennyi téma esetében borítékolni mertem volna, hogy kemény csatára és vitára számíthatunk.

Aztán kiderült, hogy a felek álláspontja szinte ugyanaz, mindössze kisebb részletekben nincs összhang, vagyis a fel-bevezetők sommázatai oly szerencsétlenre sikeredtek, hogy a legtávolabbi pontról indították mindenkor a beszélgetést. (... és nem tárgyalás-technikai húzásról volt szó)

   A munkám során a nyelv "csak" eszköz. Eszköz ahhoz, hogy egy probléma leírását, megoldását precízen, lényegretörően, a jogszabályi rendelkezésekhez hűen, azoknak megfelelően úgy vezesse végig az olvasó gondolatait a szöveg egészén, ahogyan azt az ő befogadóképessége igényli. 

A külföldi tanácsadó iroda felé iszonyatosan szakszerűen, esetenként adójogi tanulmány színvonalán.

Az ügyfél felé persze éppoly szakszerűen, ám "lefordítva" az ő nyelvezetére, annak érdekében, hogy az anyag elolvasása után lehetőleg ne érezzen ellenállhatatlan késztetést arra, hogy telefont ragadjon, s megkérdezze "Tessék mondani, akkor most miről is van szó?"

   Ma már nagyon is értem, hogy mi vezérelte, vezérelhette akkoriban azt a magyar tanárnőt.

Nem biztos, hogy szándékosan kereste, fülelte a hibákat. Azok valszeg' csak úgy nekimentek, hozzávágódtak! :-) (sicc!)

   Néhány éve engem is egyre jobban bosszant a médián - főként az elektronikus médián - keresztül folyamatosan érkező helytelenségek áradata.

S egyre inkább elszomorít, hogy a minden valószínűség szerint leginkább nézettebb híradásokon keresztül nap mint nap elönt bennünket a nyelvi helytelenségek tömkelege.

A médiában dolgozók, a médiával együttműködők, a médiát saját vagy mások céljai érdekében használók akár akarják, akár nem, komoly eszközei a nyelv változásának. Erősödésének, továbbfejlődésének, modernizálódásának, de számos fórum sajnos leginkább az errodálásának eszköze.

Jó lenne, ha pl. a tévét bekapcsolva legalább a nyelvhasználat milyensége kiérdemelhetné a "példamutató" jelzőt, ha már a napi hírek csak ritkán adnak lehetőséget íly elragadtatásra.

Jó lenne, ha gyermekeink valóban magyarul tanulhatnának meg a "beszélő doboz" sokszor céltalan bámulása során.

Jó lenne, ha fokozódna az igény arra, hogy szépen, érthetően ejtsük ki a szavakat. Időnként a tizenévesek egy-egy csoportjának beszégetését hallva az agyam fogja, hogy magyarul beszélgetnek, ám képtelen kódolni a sajátos hangképzéssel egymáshoz illesztett hangokat.

   Időnként arra gondolok, hogy hátha megérem azt a napot, amikor parlamentünk elfogad egy jogszabályt, mely a közélet szereplőit, a nyilvánosságot tudatosan választó személyeket munkájuk folyamatosan jó színvonalú ellátása érdekében évente magyar nyelvi továbbképzésre kötelezi.

Nagyon tudnám üdvözölni ezt a jogszabály.

   A minap hazatértem után bekapcsolva a  rádiót "érdekes", de méginkább elgondolkodtató, emelkedettebb hangnemet sem nélkülöző szócsatába csöppentem.  

Az egyik kereskedelmi rádióadó telefonon kereste meg a Külügyminisztérium szóvivőjét annak egyik, Szaddam kivégzése okán tett kommentje kapcsán.

A legutóbbi külügyminisztériumi  közlemény kevéssé sikeres megfogalmazása miatt komplett riport kerekedett kettejük között.

"A magyar jogrend nem fogadja el a halálbüntetést, de a Külügyminisztérium álláspontja szerint Szaddám Huszein rászolgált a legsúlyosabb büntetésre."

Akkor most hogy' is van? Most akkor támogatjuk a halálbüntetést vagy sem??

A szóvivő szerint mindössze arról van szó, hogy a magyar kormány és az államfő eltérő hangsúllyal kommentálta az eseményt.

Hát persze, egyetéretek. Az a "de" szócska, a tagmodatok egymáshoz kapcsolásának módja épp' az ellenkező, eltérő irányba téríti el a mondatot.

Az eltérő hangsúly így azt eredményezte, hogy az "esemény" kapcsán két - mindenképpen hivatalosnak tekinthető - magyar álláspont látott napvilágot, s kerül(t) be a nemzetközi köztudatba. 

A Köztársasági Elnöki Hivatala közleménye alapján az, amely osztja az Európai Unió hivatalos álláspontját, miszerint elítélik a halálbüntetést, s ezzel állítható szembe a másik, a Külügyminisztériumé. A másik, amely csak "a közleménnyel azt kívántuk kifejezni, hogy..." bekezdéssel képes kifejezni ugyanazt, mint az államfői közlemény.

Hogyis van ez???

A saját anyanyelvünkön nem képes kifejezni a hivatalos - hivatásos - szóvivő, hogy mit akar kifejezni álláspontjaként az ország?