Vegyek…? - Ne. Minek. - Biztos? – Hááát, annyira nem. – Akkor? – Beléd fér még? – Annyira nem. – Akkor minek vennéd. – Mert olyan jóóóó! Mert olyan krémesen kényeztető! – És akkor milyet vennél? Pálcikásat vagy dobozosa? – Dobozosat!…… Nem! Pálcikásat! Most elég lenne kevesebb kényeztetés is! – Jó…….. És melyiket ennéd? – Gyümölcsöset! – Válassz! – De ezek egyike sem az a nagyon jó, amiért most csábulnék! – Akkor mi legyen? – Magnum! – Jó, válassz. – Nincs fehércsokis. – De van mandulás. – Igaz……. De az sincs olyan jó, mint az a diós a dobozosból! – Ez igaz. ………De azt nem tudod megvenni. ……..Ne feledd, nem a kártyádat hoztad el, csak némi kápét! – …… A francba!

Ekkor odaköszönt valaki. Mire felocsúdtam, már kb 5 méterrel odébb járt.

Na szépen vagyunk – gondoltam. Úgy állok ott a hűtőspult előtt, mint 6-8 éves gyerek, aki vágyakozón nézi a jégkrém-varázsokat, titkon remélve, hogy valamelyik hátha – látva az ő epekedését – úgy gondolja:„Istenem, annyira akar engem ez a kisgyermek, hogy haza akarok menni vele!” és beleugrik a kosarukba.

Akkor már nem volt kosaram. És kisgyerek sem vagyok.

Miután ilyen szépen magamhoz tértem, igyekeztem mielőbb kijutni az üzletből.

Hazafelé két fagyis sztori jutott eszembe.

Egyszer régen – lehettem vagy 20 – a szüleim elutaztak néhány napra a rokonyokhoz. Én meg dolgoztam. Akkoriban 2 műszakban, s ha jól emlékszem épp’ délelőttös voltam azon a héten. Valahonnan az a kósza gondolatom támadt, hogy míg a szüleim nincsenek otthon, addig kifestem a közös helységeket. Így is tettem.

Persze volt nagy meglepetés, amikor hazajöttek, s látták, hogy megszépült minden és még rendet is raktam.

Aztán még nagyobb.

- És mit ettél? Szinte érintetlen minden.

- Fagyit.

- Jó. De mit ettél a fagyi mellett még? Nem lehet csak fgyival jól lakni!?!

- Fagyit ettem. Hidd el anya, jól lehet lakni vele.

- Rendeltél pizzát?

- Nem. Fagyit ettem. Délelőtt egy dobozzal, aztán délután is eggyel.

A másik eset úgy egy éve történt. A reggeli kutyasétáltatás közepette beszélgetünk mindenféléről. Többek között a testmozgásról, kondi- és fitness termekről, és arról is, hogy most már mindenki megtalálhatja a neki leginkább megfelelő torna-kazettát vagy DVD-t.

Akkoriban épp’ készültem felhagyni a fitness-terem látogatással, mert miközben végeztem a gyakorlatokat, agyilag unatkoztam. Pedig már könyvet is vittem magammal.

Jól van, gondoltam, séta után úgy is bevásárlásra készültem, legfeljebb a DVD-s részleget is útba ejtem.

- És fagyit veszel? – kérdezte az egyik gazdi.

-  Nem. – Válaszoltam olyan hanglejtéssel, mintha csak azt mondanám: „Ugyan már, hova gondolsz? Miért vennék fagyit? Kibírom.”

Aztán vettem két dobozzal.

Az esti sétánál ismét találkoztunk – azzal is, akivel a mozgásról beszélgettem és azzal is, aki a fagyi iránt érdeklődött.

- Vettél DVD-t?

- Vettem.

- Milyet?

- Többfélét, köztük a kedvencemet is.

- És...., kipróbáltad már valamelyiket?

- Igen is, meg nem is.

- ???

- Az egyiket - amelyiket nem ismertem még - elkezdtem nézni. Persze nekikészültem, hogy majd én is végzem a gyakorlatokat. Erre azzal kezdődik a DVD, hoyg először csak nézzük végig. Szót fogadtam.

- De aztán???

-Aztán már nem ment.

- ???

- És? Fagyit vettél? - kérdezi a másik.

- Vettem. Kettőt is.

- És??? Megkóstoltad, vagy marad a rosszabb napokra?

- ....... - Csend.  - A torna DVD egy órája alatt bekanalaztam az egyiket. :-(

Gondolom nem kell ecsetelnem, mekkorát röhögtek a srácok.

(Persze a tegnap esti vágy is le lett fojtva néminemű fagyival.)

Ps.: Nem emlékeztek véletlenül? Volt olyan csoki, amit Gombóc Artúr nem vagy kevésbé szeretett??