Holnap vizsgázok (vagy inkább ma, ezen a kései-korai órán).

Nem készültem fel.

Nem hogy eléggé nem készültem fel, hanem sehogy.

Pedig legalább egy egész hetem volt rá.

Igaz, a pihenésre is szükségem volt már. Nagyon. De akkor is lett volna minimum 2-3 napom arra, hogy legaláb egy kicsit összeszedjem magam.

Nem tettem.

Ehelyett ápoltam a kapcsolataimat, lelki támaszt nyújtottam az arra rászorulóknak, csevegtem, rosszabbnál rosszabb TV-műsorokat néztem, olvasgattam, szörföztem a neten, de semmi komoly.

Már 9 órányi idő sincs hátra a vizsga kezdetéig, és még mindig semmi. Még lelkifurdalás sem.

Pedig szeretném,  ha nem tapsolnának vissza, bámily "lenyűgözőt" is nyújtok majd.   

... és most blogolok, ... és nézem az Elizabeth-et.

... és aggódok amiatt, hogy hogy' a manóba fogok felkelni reggel, mikor egyébként is alig birok, s ébredéskor csak bambán bámulok az ágyamba átkúszott telefonra, s kutatom a pillanatot elmémben, hogy mikor, s hogyan nyomtam ki.

Ez aggaszt.

Most mind2 telefon beállítva plusz egy ébresztőóra nem éppen Mozart-i ébresztődallammal. 

S ezek után joggal kérdezheted kedves Olvasó, hogy ok, de miért lett ebből egy írás????

Mert mindeközben agyam épen maradt piciny csücskében olyan gondolat tekereg egy ideje, hogy ha egyszer majd rajtakapom gyermekemet (a majdanit, mert most még nincs), hogy hasonlóképp készül fel egy dolgozatra, vizsgára, bármire, ami egyébként fontos - mint ahogy egyébként nekem is ez a vizsga - akárhány éves is lesz akkor, úgy helyreteszem, hogy egész életében emlegetni fogja!