Mentünk.
Nem törődtünk a világ zajával, csak mentünk.
Csak mi voltunk és senki más.
A nap hét-ágra sütött, mintha most kellene mindent beleadnia, hogy bebizonyítsa: ő igazán tud sütni.
Elmentünk mellette.
Ő meg szemével kísért bennünket; láttam a szemem sarkából.
Mi, én és kis ő, észre sem vettük korábban, hogy néz minket. Lehet, hogy csak röviddel azelőtt pillantott ránk, s valami megfogta tekintetét.
Én nem voltam épp' a legjobb formámban, de kis ő igen. Szép, mindig olyan előlről, mintha mosolyogna.
... és a ruhája, azt valami csodaszép. Pláne ilyenkor, ilyen verőfényes napsütésben!
(Egy férfi, akivel kb háromnaponta találkozok, szokta mondani, hogy szereti nézni, ammikor szépen süt a nap, mert olyankor olyan, mintha a fényes terrakotta-szín külsőt arany muszlinkendő lengené körül.)
Kis ő most is ilyen lehetett.
Csinos is, szép is.
Nagyon fotogén.
Lehet, hogy őt is ez a látvány ragadta el.
Volt nála egy fényképezőgép (vagy miacsoda).
Tanakodtam. Visszamenjek, kérdezzem meg, hogy sikerült-e a kép?
De, hát, ő akkor is egy idegen!
Hogy mehetnék oda!?!
Miért ne mehetnék oda hozzá!
Legalább biztosat tudnék.
Visszafordultam.
Összeszedtem összes bátorságomat és megszólíttam.
Ő kimért volt.
Alig nézett rám.
Nem baj - gondoltam -, ha már itt vagyok, én biza' nem fordulok vissza!
... és mondta.
Amit tudni szerettem volna.
... és most már tuti.
Ő is úgy látta, érdemes volt rajtunk felejtenie a tekintetét.
Más(ok)nak is biztos tetszeni fog a kép.
Csak én leszek szomorú.
Persze kis ő akkor is hozzám hűséges.
Továbbra is.
